Az óceán – Sarah Larter, Liz Wheeler

„ELŐSZÓ Bolygónkra inkább ráillene az Óceán, mint a Föld név. Az űr végtelen sötétjében forgó kis gömb az élet parányi szigete a határtalan Világegyetem dermesztően hideg világában. Minden bizonnyal ebből a Petri-csészéből ered az élet minden ismert formája. Ha nem lenne a Földön víz, bolygónkat semmi sem különböztetné meg attól a sokmilliárdnyi élettelen szikladarabtól, amely a hatalmas űrben kering. A statisztikusok örömüket lelik abban, hogy kiszámolják, milyen kicsi a valószínűsége annak, hogy egyáltalán létezik és ilyen gazdagon burjánzik a földi élet, és hogy az emberi faj képes fennmaradni a Földön. Mégis, minden valószínűtlenség ellenére, valahogyan megtaláltuk a módját, hogy eljussunk oda, ahol ma tartunk. Az embereket már jóval azelőtt elbűvölte a tenger, mielőtt a nagy görög költő, Homérosz megírta tengeri kalandokról szóló eposzát, az Odüsszeiát. Ez az igézet késztet arra, hogy kérdéseinkre választ keresve lemerüljünk ebbe az idegen birodalomba. A tenger azonban sohasem adta ki könnyen a titkait. A múlt felfedezőinek, az óceánok kutatóinak nagyszerű eredményei ellenére sem merészkedtünk még sokkal a felszín alá. Úgy becsülik, hogy a földi biodiverzitás több mint 90%-a az óceánokra, tengerekre jut. A szívdobbanásszerűen lüktető medúzáktól a polip és a sáskarák élet-halál harcáig szinte naponta újabb felfedezések várnak ránk. Amikor azt hisszük, már minden rejtélyt megoldottunk, tucatjával merülnek fel újabbak. Rendkívül izgalmas élmény a bolygó utolsó felfedezetlen határvidékén búvárkodni. Az új műszaki megoldások segítségével ma egyre többet tárhatunk fel az óceánok világából, azon a mintegy két százalékon túl, amelyet a korábbi nemzedékek ismertek. De még a modern technológia bevetésével is több nemzedékre van szükség ahhoz, hogy az óceánokról csak megközelítőleg annyit tudjunk, mint a szárazföldekről. Éljünk bármennyire távol a tengerektől, mindennapi tevékenységünk befolyásolja bolygónk vízháztartását, az viszont közvetlen hatással van ránk. Minden a szárazföldre eső vízcsepp, hulljon akár a legmagasabb hegycsúcsokra, akár a leglaposabb alföldekre, előbb-utóbb az óceánokba jut. Bár ez milliárd évek óta így van, az elmúlt évszázadban az emberi faj növekvő környezetterhelésével (egyre nagyobb „ökológiai lábnyomával’) alaposan beleavatkozott a víz körforgásába. A szántóföldekről lemosódó műtrágyafelesleg több ezer kilométerre, a befogadó vizekben mindenfajta életet megfojtó algavirágzást okoz. Hétköznapi műanyag tárgyaink a vízen úszva a földgömb legtávolabbi szegleteibe is eljutnak. Cselekedeteink hatással vannak az egyetlen, élet fenntartására képes rendszer egészségi állapotára. Ez a megállapítás nem azért áll itt, hogy úgy érezzük, tetteinkkel pusztulásra ítéljük magunkat, hanem hogy rávilágítson arra, az óceáni rendszert és lakóit jobban megismerve, lelkesen végzett munkával mi is tehetünk valamit bolygónk megromlott egészségének javításáért. Ha mindenki megtesz néhány egyszerű lépést, kicsit jobban odafigyel arra, mit csinál napról napra, jótékony hatással lehet bolygónk jövőjére, arra a világra, amelyet gyermekeink örökölnek tőlünk. Egyszóval, jobban járunk, ha megtanulunk táncolni a természet zenéjére, mintha megpróbáljuk átírni a kottát. FABIEN COUSTEAU„