Halak, kétéltűek, hüllők – Dr. Kurt Günther, Dr. Kurt Deckert, Günther E. Freytag, Dr. Günther Sterba

A halakról, a kétéltűekről és a hüllőkről ad sok ismeretet közérthető, logikus formában, sok illusztrációval és fotóval.

Részlet a könyvből (a 68. oldalon):

Valódi csontoshalak főrendje —Teleostei

A csontoshalak első, jól felismerhető elődei már a triász közepén, tehát 180 millió évvel ezelőtt megjelentek. Az Európa, Ázsia, Észak-Amerika es Afrika területén az alsó kréta időszakában kihalt Pholidophorus koponyafelépitésében már van néhány, a valódi csontoshalakra utaló vonás. Még jobban felismerhetők ezek a hasonlóságok a Leptolepidae családhoz tartozókon (a felső triásztól a középső krétáig éltek), amelyek itt már olyan méretűek, hogy a fossziliák minden erőltetés nélkül beillenek a jelenlegi Clupeiformes rendbe, Vékony pikkelyüket azonban még mindig ganoinréteg borította. A csontos ganoidokat (Holostei) a „modern” csontoshalak már a kréta végén visszaszorították, s ma ők uralják földünk valamennyi vizét. Vajon min alapszik ez a sikerük? A primitiv Leptolepidae család tagjain, de a heringhalainkon is — a Palaeoniscidákkal szemben — a vértes- és csontoshalak kiindulási formáin (lásd 61. old.) az állkapocsszerkezet átalakulását figyelhetjük meg. Míg a Palaeoniscidáknak szilárd koponyatokjuk volt, amelyhez a felső állkapocs mereven és mozdíthatatlanul csatlakozott, a csontoshalak felső állkapcsa (praemaxillare és maxillare) csak elöl függ össze a koponyával, s hátul egy szalag fűzi az alsó állkapocshoz. Ez funkcionálisan az állkapocs harapási képességének elvesztését jelenti, viszont nyeresége az előre kiölthető száj, amely így igen alkalmas a vízben lebegő táplálék beszívására. Ezzel az első valódi csontoshalaknak kibővült az életterük, amely a nyílt víznek és élővilágának meghódításában jut kifejezésre, s rengeteg új lehetőséget rejt magában. Állkapcsuk szerkezete — a táplálékszerzés különböző módszereihez alkalmazkodva — később sokféle működési átalakuláson ment át. Vázuk csak kivételesen nincs elcsontosodva, s cikloid és ktenoid típusú pikkelyeiknek nincs ganoin bevonata. Számos alacsonyabb fejlettségű faj belének meglevő spirális redői., amelyek feladata a bélfelület megnagyobbítása, itt csaknem teljesen hiányoznak.

A valódi csontoshalakon a magasabb fejlettségi foknak néhány teljesen meghatározott irányát figyelhetjük meg. Az ősi formák úszói lágy sugarúak, s a specializálódás fokozódásával a hát-, has- és fark alatti úszón kemény sugarak keletkeztek. Továbbá a magasabb fejlődési fokon álló csontoshalak úszóhólyagja is zárt (physoclist), míg például a Clupeiformes rend fajaiban kapcsolatban áll a béllel (physostomi). Végezetül meg kell még említenünk, hogy a törzs- fejlődés folyamán a valódi csontoshalak elülső állkapcsa (preamaxillare) (lásd 62. old.) a felsőt (maxiilare) a száj felső széléről egyre inkább visszaszorította. A valódi csontoshalakat a különböző szerzők nem egységesen rendszerezik, s ezáltal nyilvánvaló, hogy jellegzetességeik tárgyilagos értékelése hiányos, annak ellenére, hogy erre lehetőség van. így számunkra nem marad más, mint kiemelni a mai rendszerek fogyatékosságait, egyebekben pedig követni a ma használatos besorolást, amelyek lényegében Berg és Nikolski felfogásán alapulnak.

Címlapfotó: balu.