Corydoras treitlii – Treitl páncélosharcsája

Treitl páncélosharcsája igazi kuriózum, csak ritkán fordul elő akváriumainkban. Nemcsak Magyarországon, de Nyugat-Európában is ugyancsak elvétve szerezhető be. A kereskedelembe jutó példányok jellemzően vadonfogottak. Terjedését nem segíti elő viszonylag egyszerű színezete, kevésbé tarka megjelenése. Ettől függetlenül viszont ugyanolyan jól tartható és érdekes páncélosharcsa faj.

Robusztus termetű, érdemes legalább 100 literes medencét a rendelkezésére bocsátani. Ha hozzájutunk, minimum 6 példányát vásároljuk meg, mivel csoportos életmódot folytató halakról van szó, akárcsak más páncélosharcsák esetében. Békés halak, könnyedén társíthatóak akár apróbb termetű pontylazacokkal, akár közepes méretű és nem túl agresszív amerikai sügérfélékkel is. Vitorláshalakhoz, földevő sügérekhez, akarákhoz ideális társ lehet. A dús növényzetű medence nem a legcélravezetőbb tartásához: mivel nagyobbacska termetű és sokat túró faj, a nagyon vékony, gyenge növényeket kitúrhatja, de persze az átlagos vízinövényekben nem tesz kárt. Kedveli az úszónövényzet árnyékoló tulajdonságát.

Az akvárium talaja finom homok legyen, lekerekített szélű szemcséket tartalmazó talajt válasszunk, mert hasonlóan más harcsákhoz, az éles szélű kavicsok hamar tönkreteszik érzékeny bajuszszálait. Érdemes lehet pár marék falevelet is dobni akváriumába: azon túl, hogy élethű dekoráció (és a halak szívesen úszkálnak közepette), még a vízminőség beállítását is segítik. A 23-25 °C ideális számukra, amihez párosuljon semleges közelében mozgó kémhatás és lehetőleg lágy víz (kb. 8-12 nk). Használhatunk tartásukra esővizet, ozmóvizet is. A rendszeres vízcserékről ne feledkezzünk meg.

Elfogadják a legtöbb száraz eledelt, talajra hulló pehelytápokat, harcsatablettákat. Ha jó kondícióban akarjuk tudni őket, akkor viszont szükséges az élő eledellel való kiegészítés, vagy akár főeledelként való felhasználás. Legjobb e célra az élő tubifex, de kaphatnak földigilisztát, grindált, televényt, szúnyoglárvát is.

Akváriumi tenyésztése ritkasága miatt nem bevett szokás, de a rendelkezésre álló információk birtokában hasonlóan érdemes próbálkozni, mint rokon fajok, például a Corydoras semiaquilus esetében. A jó kondícióban tartott, ikrás nőstények mellé több hímet helyezzünk ki egy tágasabb szaporító medencébe, melyet lágy, kb. semleges kémhatású, 25 °C-os vízzel töltünk fel. Az ívást indukálhatjuk hideg vizes vízcserékkel: a vizük 60-65%-át cseréljük le legalább 5-6 °C-al hidegebbre, és mindemellett a cserélő víz legyen lágy (esővíz például), és magas oldott oxigéntartalmú. Ha sikerül az ívást kiváltani, az ikrákat jellemzően üvegre, vagy növények közé helyezik, melyeket el kell vennünk a szülőktől, ha nem akarjuk, hogy másnapra falánkságuk áldozatává váljanak. Másik lehetőség a szülők eltávolítása. Az ikrák lerakásától kezdve kb. 6-7 nap szükséges addig, mire megkezdhetjük az ivadékok táplálását. Az ikrák fejlődése során különösen fontos odafigyelni az erős szellőztetésre, vízmozgatásra. A kikelő kishalak kaphatnak frissen kelt artémiát, csak vigyázzunk, hogy a peteburok ne kerüljön be a medencébe, mert végzetes bélelzáródást kaphatnak az utódok azt elfogyasztva. Később vágott tubifexel neveljünk, és a jó vízminőségre folyamatosan ügyeljünk.