A kategóriában 38 bejegyzés található

Kategória leírása

A mászóhalfélék (Labirintkopoltyús halak) Afrika és Délkelet-Ázsia oxigénben szegény vizeiben élnek. Ezeknél a fajoknál egy járulékos légzőszerv, a labirintszerv alakult ki, ami a kopoltyúk mögött elhelyezkedő, vérerekkel dúsan beszőtt légzőszövet borította csont-lemezkék útvesztőjéből áll. Innen ered másik ismert nevük, a labirintkopoltyús halak elnevezés. A légkörből lenyelt levegőt ez a szerv raktározza és vonja ki belőle az oxigént. Egyes fajaik képesek a szárazföldön haladva felkeresni a legközelebbi vizet. A legismertebb mászóhal, a sziámi harcoshal hímjeit hazájában, Thaiföldön halviadalokon használják.

A labirintkopoltyús halak csoport jellemzői:

ászóhal félék (Labirinthalak)
Mászóhal félék (Labirinthalak)

A Labirintkopoltyús halak csoportjához tartozó családok fajai többnyire Afrika és Ázsia oxigénben szegény vizeiben élnek.

Van egy különleges szervük, melynek segítségével a légkörből lenyelt levegő oxigénjét is képesek hasznosítani. Ez az ún. labirintszerv (innen származik a „labirintkopoltyús" elnevezés) a kopoltyúk mögött csontlapocskák és kapillárissal dúsan behálózott nyálkahártyaredők tömegéből áll. A raktározott levegőből szükség esetén oxigént vesz fel.

Az ázsiai mászóhalak között találunk békésebb és harciasabb fajokat is, jellemzően kecses mozgásúak. A gurámik fonalszerű hasúszóinak csúcsán ízlelősejtek vannak. Egyes ázsiai fajok „brekegő" hangot hallatnak íváskor vagy amikor a vízből kiveszik őket. Az afrikai fajok nagyobbak és óvatos ragadozók, gyakran feltűnő színűek és mintázatúak.

A mászóhalfélék többsége habfészket készít ikrái számára. A hímek a párzás után elkergetik sőt, néha meg is ölik a nőstényt, annyira védelmezik a habfészekbe rakott ikrákat. Kivételt képeznek ezalól a szájköltő halak, például egyes Betta - fajok.

Anabantoidei (Labirintkopoltyús halak)

Az Anabantoidei alrendbe tartozó trópusi, édesvízi halcsalád, amelyre jellemző az ún. légzőlabirintus. A légzésre gyakran nem elegendő kopoltyút ez a szerv támogatja működésében. Az oxigént felszíni légzéssel veszi fel. Ha a halakat ebben valami akadályozza, a labirintus megtelik vízzel, s megfulladnak. A labirintkopoltyús légzés egyébként a fajtól és kortól függően erősebb vagy gyengébb lehet.

Egyes fajok hosszabb ideig is kibírják a vízen kívül, de akad olyan faj is, ami aktívan képes elhagyni a vizet. Erről az Anabas nembe tartozó mászóhalfajról kapták mind a tudományos, mind a hazai elnevezést. Ha vize kiszárad, szárazföldön keresztül elhagyhatja. Az Anabantidák többsége oxigénben nagyon szegény vizekben is megél, de nemcsak ezeken a biológiailag kedvezőtlen helyeken fordulnak elő.

A család tagjainak a testfelépítése többé-kevésbé hajlékony, nyúlánk és tömzsi közötti alkatú, oldalt többnyire erőteljesen lapított. Orruk rövid, szájnyílásuk ferdén áll és nem túl nagy; ajkuk gyakran duzzadt. Kopoltyúnyílásuk keskeny. A közepesen nagy fésűspikkelyek a fejet és a torkot is fedik. Hát- és fark alatti úszójuk gyakran egy hosszabb, kemény sugarú és egy rövidebb, lágy sugarú részre oszlik. Egyes fajok has-úszói mellállásúak, erősen megnyúltak vagy fonalakká alakultak át. Az utóbbi esetben főleg ízlelősejteket tartalmaznak.

Oldalvonaluk lehet teljes, megszakadó, máskor csak nyomokban van meg, vagy teljesen hiányozhat. Hasüregük igen nagy, faroktőig terjed, s egészen a végéig bordák támasztják. A végbél a test elülső részén torkollik. A kétlebenyes úszóhólyag hosszú, a hasüreg hátulsó térségét szinte teljesen kitölti.

A család Délkelet-Ázsiában, Indonéziában és Afrika egy részén terjedt el. Kizárólag édesvízi halak tartoznak ide, amelyek a szigetvilágon belül is csak édesvizekre szorítkoznak, a tengerbe sohasem úsznak ki. Az Anabas nemen kívül elterjedésük délkelet felé nem lépi túl a Nagy Szunda szigeteket, gurámikat azonban gazdasági okokból mesterségesen terjesztettek el. Feltűnő, hogy — a Nílus középső folyását kivéve — Kelet-Afrikában egyáltalában nincsenek Anabantidák, elterjedésük csupán Nyugat-Afrikára korlátozódik.

Lehetséges, hogy az ok ugyanaz, mint a hasonló elterjedést mutató nanduszféléké, tudniillik, hogy Afrika keleti részét a kréta időszak vége felé és a harmadkor elején hosszú ideig tenger borította. A mászóhalak általában nem kényesek, ha figyelembe vesszük a legtöbb faj melegigényét. Minthogy gyakran nagyon szép színük, s ivadékgondozásuk is érdekes, így a legkedveltebb akváriumi halak közé tartoznak.

Ügyelni kell arra, hogy a medencék jól le legyenek takarva. Minthogy a légköri levegőből is lélegeznek, a túlságosan hideg külső levegő belégzésére kényesek. Kellő takarás hiányában meghűléses betegségeket szerezhetnek. Sok faj ugrik is, különösen akkor, ha ivadékgondozás közben nyugtalankodik. Táplálék tekintetében nem válogatósak. Szinte mindenevőknek lehetne őket nevezni, mert az élőeleségen kívül mindenféle szárazeleséget is szívesen fogyasztanak. Részben még az akvárium növényi és állati sarjadékait is lelegelik.

Sok faj viszont korántsem nevezhető békésnek. Leginkább a párzó hímek támadó kedve nagy. Néhány kivételtől eltekintve, tenyésztésük könnyű. Egyes fajok a petéket — az összes fajra jellemző átkarolás után — a vízfelszín alatt rakják le, de tovább nem törődnek velük. Más fajok az egyébként szokásos hab-fészekkészítést csak időnként, vagy alig-alig űzik. Valószínű, hogy a viselkedésmódok tekintetében ezen a területen ugyanazon a fajon belül is ingadozások lehetségesek.

Egyes mászóhalak — feltehetőleg áramló vizek lakói — nem készítenek habfészket, hanem szájbanköltők, amikor is a peték átadásakor érdekes ceremóniát végeznek. A fajok túlnyomó többsége a felszínen habbuborékból fészket készít, amelynek szilárdságát szájüregük váladékával bevonva növelik. A fészket általában valamilyen úszó növényhez vagy más tárgyhoz támasztva készítik, s néha moszatokkal és növényi részekkel tűzdelik meg. A habfészek biológiai jelentőségéről hosszú ideig vita folyt. Célja még ma sincs teljesen tisztázva. Feltehető, hogy lényegében a peték és a halivadék együtt-tartására szolgál, de oxigenizációs szempontból sem rossz, sőt, aránylag jól is védhető. Az ikrákra veszélyes kórokozókkal szemben is jellemzően hatékony. A készítést a hím több-kevesebb buzgalommal végzi, állandóan kijavítja és kiegészíti.

Ezen a téren faji és egyedi eltérések tapasztalhatók. Az állatok igen szép szerelmi játék után ívnak, ekkor részben csodás színpompájúak. Az ívás úgy történik, hogy a hím a nőstényt szorosan átkarolja, s nyomást gyakorolva rá a hátára fordítja. Eközben bekövetkezik a peték kilökése és megtermékenyítése.

Egyes fajok petéi — amelyek sok olajat tartalmaznak — fölszállnak a fészekbe, másokéi lassan lehullanak a fenékre. Ezeket a hím, néha a nőstény is összegyűjti, a fészekbe viszi és habbuborékokba ágyazza őket. A peték lerakása után célszerű a nőstényt eltávolítani. A tenyésztőmedencét rázkódás-mentesen kell felállítani, mert ellenkező esetben a vízszint ingadozása elpusztíthatja a fészket. A fészket a hím őrzi. A peték azáltal, hogy a felső habbuborékok szétpukkadnak, s alulról egyre újabbak érkeznek, mindig mélyebbre ágyazódnak be a fészekbe, végül megjelennek annak felszínén. A fejletlen "lárvák" alakjában kibúvó ivadékokat az úszóképességük eléréséig a hímek őrzik és tartják együtt.

Eleinte függőleges testtartásban, forgó mozdulatokkal úsznak vissza a fészekbe, miután abból lesüllyednek. Néhány nappal később a vízszintes úszásmódra térnek át, s elkezdenek kirajzani. A hím ivadékgondozási ösztöne akkor hal el, amikor az ivadékokat nem tudja többé együtt tartani. Ekkor már el kell távolítani, mert megtámadja ivadékait. Olyan fajok ivadékainak, amelyek habfészket egyáltalán nem vagy nem megfelelőt készítenek, tapadókészülék van a fejükön, míg más fajokéi ún. "olajtartályokkal" vannak ellátva a test két oldalán, amelyek a felszínen tartják őket, majd a szikzacskóval együtt fokozatosan elbomlanak.

Az igen kicsiny ivadékoknak a szabad úszás utáni első napokban igen sok infúzióra-eleségre van szükségük. Az amatőr tenyésztésben legjobb az infúzióriát az akváriumban magában előállítani. Ehhez világos helyre kell tenni az akváriumot és hagyni kell elalgásodni. 5— 7 nap múlva az ivadék igen finom poreleséget kap, hozzá kis mennyiségű szárazeleséget, tojássárgáját, szétlapított Enchytraeust és összenyomott vízibolhát kell adni. A hőmérséklet lehetőleg egyenletes, a víz magassága pedig 10— 15 cm-es legyen. Sok ivadéknak az első hetekben enyhe szellőztetés kell, mert a légzőlabirintus általában csak 2— 4 hét múlva fejlődik ki. A labirintszerv kialakulása alatt (sőt, egész életükön át) a halakat fokozottan óvni kell a meghűlés ártalmától! A gyors növésű ivadékokat időről időre ki kell halászni, nehogy fejletlen társaikban kárt tegyenek.

A legismertebb nemek a következők:   Anabas, Betta, Belontia, Ctenopoma, Ctenops, Helostoma, Macropodus, Microctenopoma, Osphronemus, Pseudospromenus, Parosphronemus, Sphaerichthys, Trichogaster, Trichopodus, Trichopsis.

Rendszertanilag a sügéralakúak közé tartoznak! Pillanatnyilag az Anabantoidei alrend 3 családot sorol be: - labirintkopoltyús halak (Anabantidae) - csókosgurámi - félék (Helostomatidae) - gurámifélék (Osphronemidae) Katalógusunkban a Labirintkopoltyús halak menüpont alatt a teljes Anabantoidei alrenddel foglalkozunk!

Részlet Horn Péter - Zsilinszky Sándor nagysikerű Akvarisztika című művéből:

Labirintkopoltyús halak

Anabantidae (Labirintkopoltyús halak)

"E halcsalád jellemző tulajdonsága, hogy a kopoltyúkon keresztül történő lélegzéssel oxigénszükségletüknek csak szerény hányadát képesek kielégíteni.

Hazájukban ugyanis e halfajok mocsaras, lápos, nagyon erősen felmelegedő vizek lakói, ezért időnként a vizek oldott oxigén-tartalma minimális. A hiányzó oxigénmennyiséget a kopoltyúüreg felső részén található, ún. labirintszerv révén a víz felszíne fölött levő atmoszferikus levegőből veszik fel. A labirintszerv alakulása olyan, hogy az egyes kopoltyúíveket és a kopoltyúüreg csontos vázát hajszálerekben gazdag nyálkahártya borítja, és a hajszálerek által szállított vér nagy felületen érintkezhet a levegővel, így a gázcsere lebonyolódhat.

Amennyiben e fajokat meggátoljuk abban, hogy a víz felszínére feljőve friss levegőt szívjanak, rövid idő alatt megfulladnak.

Több faj hasúszója tapogatófonállá alakult (pl. Trichogaster és Colisa fajok), így még a zavaros vízben, rossz látási viszonyok között is képesek tájékozódni, részben pedig képesek táplálékot is fölvenni.

Az e családba tartozó, akváriumokban tartott fajok ún. habfészket építenek, amelybe az ikrát rakják. A habfészek építésének fő célja az, hogy az ikra és bennük az embriók fejlődéséhez biztosítsa az oxigéndús környezetet, még akkor is, ha a víz oxigéntartalma erre egyébként nem lenne elegendő. A labirintkopoltyús halak tehát messzemenően alkalmazkodtak ahhoz a környezethez, amelyben természetes viszonyok között élni és szaporodni kénytelenek.

A labirintkopoltyús halak közé tartozó fajok többsége viszonylag igénytelen, amellett nagyon színgazdag. E két szerencsés tulajdonságuk szerezte és tartja jelenleg is közkedveltségüket. Legrégibb trópusi díszhalunk a paradicsomhal (Macropodus opercularis) is e halcsalád tagja. Franciaországba 1869-ben került az első, és azóta Európában az akváriumok állandó lakói.

A víz keménységével szemben nincsenek különösebb igényeik, ideális számukra a közepesen kemény víz (6-12 nk°) . A víz konyhasótartalmával szemben azonban érzékenyek. Ezért vizüket általában ne sózzuk. (Ez alól azonban van kivétel.) A víz kémhatása neutrális körüli legyen. Az oxigénben szegény medencékben is jól érzik magukat, emiatt esetenként nagyon kis űrtartalmú üvegekben is tarthatók (pl. a Betta hímek). A víz tisztaságát tekintve nem túl igényesek, de mint díszhalaink általában, sokkal jobban szeretik a tiszta vizet, nem beszélve arról, hogy csodálatos színeik is csak így érvényesülnek igazán.

Meleg-igényes fajok. Nagyon kell ügyelnünk arra, hogy medencéinket mindig jól takarjuk le üveglappal, egyrészt azért, nehogy kiugorjanak belőle, másrészt fűtött medencék fölött a levegő hőmérséklete sokkal alacsonyabb lehet, mint a vízé, ez pedig halaink megfázását okozhatja.

A labirinthalak mindenevők, ez azonban nem jelenti azt, hogy kizárólag száraz vízibolhán korlátlanul elélnek. Időnként adhatunk nekik azt is, de megkívánják, hogy eleségük nagyobb része élő eleség legyen. Szívesen fogyasztanak csirke- vagy marhamájat is. A legtöbb faj növényi eredetű eleséget nem igényel.

Általában más halfajokkal szemben békés természetűek, azonban a fajon belül a hímek rendszerint üldözik egymást. Ebben a tekintetben a sziámi harcoshalak az egyik legszélsőségesebb esetet képviselik, olyannyira, hogy őshazájukban (Thaiföld, azelőtt Sziám) a kakasviadalokhoz hasonlóan Betta hímekkel szabályos viadalokat tartanak. Dr. Smith, aki 12 évig élt Sziámban, leírja, hogy egy valamirevaló, harciasságra kitenyésztett Betta hím képes egyfolytában teljes 6 órát verekedni, de kivételes egyedek harci kedve 24 órán át tart.

Egy Betta viadal átlagos ideje 3 óra. Érdekes jelenség, hogy a szabad vizekből befogott "vad" egyedek harci kedve csupán néhány, maximum 15-20 percig tart. A kiváló törzsekből származó, harciasságra, agresszivitásra szelektált hímekkel szemben a befogott példányok eleve vesztesként indulnak. A viadal addig tart, amíg a gyengébb hím abba nem hagyja a támadást. Szemtanúk állítása szerint nem volt olyan viadal, amelyben a gyengébb fél veszélyesen megsérült volna. Rendszerint csak az úszók szakadnak le, valamint néhány pikkely. Ezek a harci sebek azonban hamar begyógyulnak. A nálunk található Betták harci kedve ugyan nem éri el az előbb leírtakat, de még akkor sem tanácsos két kifejlett hímet egy medencében tartani, mert az állandó verekedések tönkreteszik szép úszóikat.

A labirintkopoltyús halak családjában a hímek általában valamivel nagyobbak, színeik sokkal intenzívebbek. A hímek hátúszója kihegyesedő, míg a nőstényeké lekerekített. Az ivari dimorfizmus (ivari kétalakúság) az egész családban kifejezett, így kifejlett korban az ivari hova tartozás megállapítása nem okoz nehézséget (kivétel a Helostoma temmincki).

Mindegyik faj ivadékgondozó. Az ívatáshoz a halak méretétől függően 15-20 cm-re csökkentsük a medencében a vízoszlop magasságát. A víz hőmérsékletét 27-30 °C-ra állítsuk be. A hímek feladata az ikrázás előtt a habfészek megépítése, amelyhez egyes fajok különböző finom szálú növényi részeket is felhasználhatnak (Colisa lalia), mások azonban szilárdító anyagokat nem építenek be a habfészekbe (pl. Betta splendens). A hímek a szájukban képződő váladék segítségével viszonylag tartós buborékcsomókat fújnak a víz felszínére.

A habfészek mérete, tömörsége, magassága, valamint az egyes buborékok átmérője még egyazon fajon belül is változó lehet, mert vannak kiváló fészeképítő hímek, és vannak, amelyek egyáltalán nem művészei a "habfészek-építési szakmának" , olyannyira, hogy az sokszor már ikrarakás közben szétfoszlik, szinte teljesen megsemmisül. Ilyenkor az ikra a víz felszínén szerteszóródik. Az ilyen fészekaljakból rendszerint kevesebb életképes ivadék kel ki.

Az ikrarakást megelőző, lázas habfészek-építési munka alatt a hím a hozzápárosítandó nőstényt kíméletlenül elzavarja a habfészek környékéről mindaddig, amíg a számára megfelelő helyen el nem készíti a fészket. Ezután kezdi csodálatos színekben pompázva csalogatni a nőstényt. Közvetlenül az ikrázás előtt a nőstények fajukra jellemző színt öltenek. Így pl. a sziámi harcoshalak nőstényei egészen sötét, függőleges csíkozást mutatnak, ugyanakkor a haltájék hátulsó részén sárgás folt jelenik meg. A leírt színeződést csak az érett ikrákkal rendelkező nőstények mutatják. Mindegyik faj hímjének színe az ívást megelőző izgalmi állapotban intenzívebbé válik, amit "nászruhának" is szoktunk nevezni.

Az ikrarakást mindig látszatpárzások vezetik be, aminek során a hím átkulcsolja, egész testével körülöleli a nőstényt, majd egymásba fonódva lassan néhányszor körbefordulnak. Az első látszatpárzások után (amelyek mind kisebb időközökben követik egymást), sor kerül az igazi párzásokra is, ezt azonnal észrevehetjük arról, hogy a nőstény petevezetőjéből egy-egy párzás alkalmával a fajtól függően 10-100 ikra tűnik elő. Az ikrát részben a hím szorítja és préseli ki a nőstényből. A préselési folyamat szabad szemmel is jól megfigyelhető.

A legtöbb faj ikrája azonnal a víz felszínére emelkedik (kivétel a Betta splendens),ahonnan a hím szájába véve azokat összegyűjti és beköpi a habfészekbe. Ezt rendszerint minden párzás után megismétli. Az ikra megtermékenyítése akkor történik, amikor az elhagyja a nőstény petevezetőjét és rákerül a hím kanál formájúra összehúzott farok alatti úszójára.

Amint a nőstény ikrakészlete kimerült, a hím kíméletlenül elüldözi a habfészek közeléből, és hozzálát a habfészek környékén maradt ikra összegyűjtéséhez, a habfészek kijavításához, erősítéséhez. A hím a habfészek állandó építgetését, rendezését éjjel is folytatja, sőt gyakran megesik, hogy reggelre teljesen át is helyezi azt az ikrákkal együtt a medence más részébe. Ha kis medencében ívtak, utána a nőstényt haladéktalanul fogjuk ki, mert a hím zaklatása elől nem tud menekülni. Nagy medencében, ahol van lehetősége megbújni, ott a nőstény is bennmaradhat mindaddig, amíg az ivadék a szikzacskó felszívódása után ki nem rajzik a fészekből. Ekkor azonban mindenképpen halásszuk ki a hímet is.

Tekintettel arra, hogy a labirintkopoltyús halak viszonylag sok ikrát raknak — még a kistestűek is —, fontos, hogy az ívatómedence ne legyen nagyon kis méretű, már csak azért sem, nehogy a nőstény képtelen legyen menekülni az őt üldöző hím elől. A kikelő nagyszámú ivadék pedig helyet igényel. Ezért minimálisan 25 literes medencében ívassuk a Bettákat, a Macropodusokat és a Colisa fajok közül néhányat. A különböző Trichogaster fajokat kimondottan csak nagy medencékben ívassuk (80-100 literes), mert részben nagy méreteiknél fogva helyigényesek, másrészt nagyon nagyszámú ivadékra számíthatunk (esetleg 2-3000 db).

Ikrát rakni hajlandók kisebb medencékben is. A kikelő lárváknak még nincs labirintszervük, az csak 2-3 hetes korukban kezd fejlődni. Egyedfejlődésük első két hetében csak kopoltyúval lélegeznek. Emiatt igen finom porlasztású szellőztetésről kell gondoskodnunk, de emellett ajánlatos a filtrálás is. Erre a célra bármely nagyobb teljesítményű belső filtráló alkalmas.

Nagyon kis medencében (5-6 l) rövid áramszünet vagy egyéb technikai zavar miatt a hirtelen oxigénhiányból eredő kockázat nagyon nagy. A halakkal túlzsúfolt akváriumban a víz biológiai egyensúlyát is nagyon nehéz fenntartani. Kis víztérben a "biológiai egyensúly" felbomlása pár óra alatt megtörténhet és ez olyan súlyos is lehet, hogy növendék halaink jelentős része nem éli túl.

Az ivadék nagyon kényes a labirintszerv kialakulása idején. Étvágya ebben az időben valamelyest csökken. Nagyon lényeges, hogy ebben az időszakban igyekezzünk kiváló minőségű élő eleséggel megakadályozni a kondícióromlást. Különösen fontos, hogy az átmeneti légzés időszakában is finom porlasztású szellőztetés működjön. Ügyelni kell arra is, hogy a medencét tökéletesen takarja üveglap. Ha a kishalak a víz felszínére feljőve levegőt szippantanak, és a levegő néhány fokkal hidegebb, mint a víz (elég 2-3 °C különbség), akkor tömegesen meghűlnek, olykor egy-egy teljes család is megfázik, amit arról ismerhetünk fel, hogy napról napra nő a süllyedő kis halak száma. Egy erősebb megfázás teljesen tönkreteheti az egész halcsaládot. A "hasoncsúszó" egyedek döntő többsége később sem gyógyul meg. Amennyiben elektromos fűtőtesttel fűtjük medencéjüket, azt mindig függőlegesen állítsuk be, a porlasztó pedig a fűtőtest aljából hajtsa a vizet úgy, hogy a fiatal halak semmiképp se feküdhessenek rá. Ezzel csökkenthetjük a megfázott egyedek számát, esetleg megelőzhetjük a megfázást. Ha az ivadék labirintszerve kialakult, komoly veszély nem fenyegeti további fejlődését.

A labirintkopoltyús halak ikrájából kikelő lárvák viszonylag kicsik, így az első időszakban az elúszás után infusoriával, Cyclops naupliusszal, rotatóriával (kerekesféreg) táplálhatjuk őket. Szükségmegoldásként szóba jöhet tojássárgája is. (Kemény tojás sárgáját kevés vízben szétnyomunk, és a vízben szabadon lebegve maradó frakciót cseppenként adagoljuk a vízbe.) A tojássárgáját azonban csak 5-6 napig fogyasztják. Ha ezután nem tudunk megfelelő minőségű és nagyságú élő eleséget etetni, jelentős elhullásra számíthatunk. A 2-3. naptól kezdve már adható sóféreg naupliusa is.

A labirintkopoltyús halfajok ivadékcsoportjaiban igen gyakori jelenség, hogy az állomány 10-15 %-a rendkívül gyorsan nő. Annyira, hogy a növekedésben visszamaradt társaikat elfogyasztják. Ez a kellemetlen tulajdonság különösen a Trichogaster fajokra jellemző és legkevésbé a Colisa fajok sajátsága. Ez ellen csak úgy védekezhetünk, hogy a kiugróan jól és gyorsan fejlődő egyedeket rendszeresen áthalásszuk más medencébe. Ha ezt nem tesszük, akkor ezek megtizedelik édestestvéreiket. Rosszul táplált, zsúfoltan elhelyezett ivadékcsoportokban a "szétnövés" nagyobb mértékű szokott lenni, mint ha az optimálisat megközelítő környezetben neveljük őket. Tehát egyenletes, bőséges táplálás mellett nagyrészt elkerülhető az ivadék egyenetlen fejlődése."

Részlet: Horn Péter-Zsilinszky Sándor: Akvarisztika (2005) című művéből 293.-298 oldal