Elhunyt Dr. Lányi György

Dr. Lányi György
Dr. Lányi György

Mély fájdalommal tudatjuk, hogy 2013. október 18-án elhunyt Dr. Lányi György, vasdiplomás mezőgazdász, Aranytollas újságíró, ny. főszerkesztő; a magyar akvarisztika egyik legmeghatározóbb alakja.

A szintén idén elhalálozott Zsilinszky Sándorhoz hasonlóan a legelismertebb hazai díszhaltenyésztők, díszhal szakértők közé tartozott, egészen tragikus hirtelenségű haláláig a TermészetBúvár magazin Biohobbi rovatának vezetője volt. A magyar akvarisztika Nagyörege!

Lányi Gyuri Bácsi elvesztése szintúgy hatalmas csapás a magyar akvarisztikára mérve. Egy éven belül két nagyöreg is eltávozott közülünk, így bizonyára mondhatjuk, hogy a 2013-as év gyászbetűkkel fog szerepelni a magyar akvarisztika történetében.

Gyuri Bácsi egyetemi tanár volt, egész életének munkássága bizonyítja tenni- és tanítani vágyását. Rengeteg sok cikkben, könyvben és egyéb publikációkban próbálta hatalmas tudását, reméljük sikeresen, sok-sok érdeklődő embernek átadni. A természet iránti szeretete, tisztelete mindenképpen tisztelendő, és az is, hogy még halála előtti napokban is cikkein dolgozott, melyekkel még most is a hazai akvarisztika fejlődéséhez szeretett volna hozzájárulni. Nagyon kevés igazi akvarista nagyöreg tudhat a háta mögött ekkora alkotó- és oktató munkát, mint Lányi György. Például emelném még itt ki az [elevenszülő fogaspontyokról] írt könyvét, melyen generációk nevelkedtek, a Horn-Zsilinszky Akvarisztika mellett, de ugyanígy fontos munkája volt a Korszerű akvarisztika című kötet is.

Az alábbiakban Gyuri Bácsi utolsó jegyzetét mellékeljük:

Búcsozom.

Földi létem felhőtlenül boldog gyermekévekkel és ifjúkorral indult egy Zsolnáról és Szabadkáról a fővárosi Baross utcában otthonra lelt, katolikus hitre tért, békés, polgári családban. Polgári család. Ennek tartalmát sajnos csak kevesen ismerik manapság. Az én esetemben egymást mélységesen szerető, ritka kiváló tudású pedagógus szülők, csodálatos, nagyműveltségű nővér, összetartó rokonok, a kultúra és a tudás kincsestárát rejtő német és magyar nyelvű könyvtár, tanulás és sportolás évközben, majd kalandokat rejtő balatonszárszói nyarak József Attila szomszédságában. A Balaton mellett engem a víz és a halak varázsoltak el egy életre. Többé már nem is nagyon érdekelt más, még az sem, hogy a gyermekkoromtól egymás után megjelenő zsidótörvények halálos csapdába taszítanak bennünket. A mélyen katolikus hitű anyámat, a kevés szabad idejében Goethe és Schiller költészetén kívül másra lehetőleg időt sem pazarló apámat, akit az ország legjobb magyar, német és latin tanárai között tartottak számon, a Miskolc belgyógyász és járványügyi főorvosa feleségeként kisfiát nevelő nővéremet, és a többieket.

Számomra soha nem volt kérdéses, hogy tanulni csak kitűnően érdemes, a numerus clausus miatt mégis örülnöm kellett, hogy bekerültem a négy sorstársú hallgató közé, akik felvételt nyertek a Budapesti Gazdaságtudományi Egyetem mezőgazdasági osztályára. Másodéves lettem, amikor bevonulási parancsot kaptam munkaszolgálatra. Keresztlevelem miatt ugyan fehér karpaszománnyal, de Jászberénybe kerülvén ettől kezdve nagyjából arról szólt az életem, hogy kik, és mikor ölnek meg. A magyar csendőröknél alávalóbb gazemberekkel addig soha nem találkoztam, és szinte megváltás volt, amikor megsemmisítésre átadtak bennünket a németeknek. Azok csak szenvtelenül használtak és gyilkoltak bennünket, és nem gyűlöletből. Ástam, csákányoztam a németek nevetséges harmadik védvonalát a Vörös Hadsereg ellen, gyalogoltam napi 30-50 kilométert a szerencsétlen társaimmal, csak hogy elfogyjunk végre, és amikor már tényleg jártányi erőnk sem maradt, az osztrák Gunskirchenben létesített megsemmisítő tábor temetetlen halottai között csúszkálva vártam az éhhalált. A német hadvezetés kiadta a parancsot a tábor teljes megsemmisítésére, de az amerikai csapatok gyors közeledése miatt a tábor parancsnoka azt már nem merte végrehajtani, és a keretlegényeivel elmenekült. Soha nem felejtettem el a táborban még lézengő félholtak és oszló hullahegyek közé megérkezett amerikaiak döbbenetét, rosszullétét.

Valamennyit angolul is beszéltem, ezért a felszabadítóink azonnal bevontak a társaim mentésébe, ápolásába. Azonban mint rövidesen kiderült, akkor már flekktífuszban szenvedtem, így magam is csak a csodával határos módon, egy amerikai orvos különösen gondos gyógyítása eredményeként maradtam életben. A tengerészgyalogosok néhányunkat mindenképpen Amerikába akartak vinni, a magyarországi állapotokról rémes, hihetetlen dolgokat meséltek, én viszont mindenképpen haza akartam jönni, ezért komoly lelkiismeret furdalással bár, de szó szerint megszöktem. Utaztam vasúton, vonattetőn, elkábítottak, kiraboltak, de aztán végre-valahára hazaértem a romokban heverő Budapestre, a csodával határos módon épen maradt Baross utcai házba, ahol csöngetésemre egy hófehér hajú asszony nyitott ajtót, az édesanyám. Gesztenyebarna haja azon az éjszakán őszült fehérre, amikor megtudta, hogy Magda nővéremeát és alig tizennégy éves kisfiát az auschwitz–birkenaui koncentrációs tábor egyik gázkamrájában meggyilkolták. Ennek terhét a családom soha nem tudta feldolgozni.

A háború utáni élni akarás, az újrakezdés, a talpra állás igénylése ifjú koromnál fogva engem is magával ragadott. Bár a politika annak idején soha nem érdekelt, a fentiek miatt, és édesapámat követve 1947-ben beléptem a Szociáldemokrata Pártba. Közben a második tanévtől újrajártam az egyetemet, summa cum laude doktoráltam és megkezdtem a halászati kutatói pályámat. De akkoriban nem nagy igény mutatkozott a kutatás iránt, ezért egy felkérés nyomán a Fővárosi Állat- és Növénykert biológusa, az akvárium, a pálmahát és a madárosztály vezetője lettem. Családot alapítottam, a fiatal feleségem a csodával határos módon maradt életben harmadmagával az ötven fő körüli rokonságából. 1951-ben megszületett a fiúnk, Gábor. Gyakorlott előadó lévén áthívtak a Magyar Természettudományi Társulathoz, ahol előbb a biológia, majd később az egészségügyi választmányok titkára lettem, és máig büszkén vállalható ismeretterjesztő tevékenységekben vettem részt. Közben könyveim és egyéb publikációim jelentek meg.

A világháború és a Magyarországon lelkesen folytatott népirtás után legközelebb 1956-ban akartak megölni, a lakásunkra szemet vetett egykor volt csendőr feljelentése alapján. Általa lettem egy rövid időre „keresett kommunista”, és csak a véletlen, a jóakaró szomszédok óvó figyelmeztetése, egy barátom által nyújtott átmeneti szállás, valamint a lakás romhalmazzá robbantása védett meg a többször visszatérő „forradalmároktól”. Fogalmam sincs, hogy kik voltak, de tudni véltem, hogy valójában mik voltak. A felrobbantott lakás a családomat is szétszórta, a feleségemmel elváltunk, majd rövidesen mindketten új házasságokat kötöttünk. Második feleségem Erdélyből menekült nagycsaládból származott, a fiamat vele neveltem tovább. 38 évet éltünk együtt, és négy évvel előttem szólította el a gyógyíthatatlan betegsége. A feleségem családja sokat elárul arról, hogy milyen mérhetetlen pusztítás ment végbe a magyar társadalomban 1990 óta. A székely – szász szülőktől felnőtt nyolc erdélyi magyar testvér kivétel nélkül egyetemre került az „átkosban”, és egymással összetartó, példás szeretetben élt. A 90-es évektől kezdve a család átpolitizálódott, az összekötő szálak részben vagy teljesen elszakadtak.

Bármi történt is velem, vagy körülöttem, a halakról, a vizek élővilágáról egy pillanatra sem akartam és tudtam lemondani, akvarizáltam, kutatásokban vettem részt, folyóiratokat alapítottam. Végül a Búvár című természetvédelmi folyóirat újraindító főszerkesztője lettem, előbb csupán kedvtelésből, majd félállásban, végül főállásban, egészen a nyugdíjba vonulásomig. Ez a folyóirat, a környezet- és természetvédelem körül kialakuló szellemi műhely, az ismeretterjesztés, az érdeklődő pedagógusok és a fiatalok tudásvágyának növelése megunhatatlan hivatásommá vált. A nyugdíjazásom óta is eltelt már harminc év. Otthonról dolgoztam tovább a megújult, közkedvelt, de évek óta a támogatatlanságtól szenvedő TermészetBÚVÁR-nak, különféle felkérésekre cikkeket és könyveket írtam, az utolsót a halálom előtti napon adták le a nyomdának. Mi másról is szólhatott volna, mint Magyarország halairól, és a környezetükről?

Egyre többször kerestek a fiatalon örökre külföldre távozott, ott kivétel nélkül nagyon sikeres egyetemi vagy gazdasági karriert bejárt sorstársaim, hogy ugyan mondjam már el nekik, de őszintén, mi történik ebben a hatalmas, soha meg nem ismételhető történelmi esélyt kapott, ma mégis ezer sebből vérző országban. Barátaim nagy része már a 80-as évektől minden nyáron személyesen is ide látogatott Ausztráliából, Amerikából, Brazíliából és más Európától távoli helyekről, olyankor közös találkozókon próbáltuk értelmezni az eleinte javuló, majd a 90-es évek végétől számottevően romló itthoni helyzetet, egyre lesújtóbb eredménnyel. Hogy a fiatalabbak is jól értsék, hangsúlyozom, hogy nem csak zsidó származású vagy vallású, és nem ún. baloldali gondolkodású emberekről van szó, hanem demokrata, konzervatív vagy konzervatív liberális értelmiségiekről, akik megőrizték magyarságukat, nyelvüket és jó szándékukat a haza iránt, amelynek egykori vezetői ostobán, számítóan és szervezetten a biztos halálba küldték őket, és a családi vagyonukat egyszerűen szétlopták, vagy államosították. Ezek a sok borzalmon átment, kizárólag a saját tudásukra, tehetségükre és szorgalmukra támaszkodva jelentős személyiségekké vált emberek megütközve ismerték fel, milyen gyorsuló ütemben válik az egymással és a szomszédjaival való ellenségeskedésre sarkallt társadalmú, illetve hitvány, önérdekű, alkalmatlan politikusokban és vezetőkben bővelkedő ország hasonlóvá ahhoz a régi Magyarországhoz, amely csaknem a puszta létezésével felelt az egykori hangadói és vezetői ostobaságaiért.

Sokáig nem hittük, én sem gondoltam, hogy ilyesmi újból megtörténhet. Önámítás volt. Az egyre nyilvánvalóbbá váló hasonlóság tette bánatossá az utolsó éveimet, és növelte a veszélyérzetemet: megtörténhet!

Most már csak annyi biztos, hogy nem az én időmben, és ez kevés.

Vigyázzatok egymásra, vigyázzatok magatokra!”

Dr. Lányi György

/1924 – 2013/

Weboldalunk szerkesztőinek részvétét is ezúton szeretnénk kifejezni mindazoknak, akik ismerték és szerették Dr. Lányi Györgyöt! Temetésére 2013. november 6-án, 14:30-kor kerül sor. 89 éves volt.

Isten nyugosztalja békében Gyuri Bácsi! Ég áldja!

Kategória választó

Szakkönyvek (4) | Díszhal (7) | Haltudomány (5) | Növények (2) | Tenyésztés (1) | Egyéb hírek (29) |

Egyéb hírek kategória fajböngésző

Print Friendly, PDF & Email

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.